Do Hwe Ji
A nevem Do Hwe Ji, 1990. novermber 6.án, és Busanban születtem. 24 éves vagyok, és hazudnék ha azt mondanám, hogy a családomnak jó anyagi helyzete van. Épp, hogy meg tudunk élni. Ételre, és a számlákra van pénzünk, de semmi többre ezért nagyon sokat kell nélkülöznöm. Egyedüli gyerek vagyok, és még ez sem segít semmiben sem. Se, az általános-, se a középiskolát nem tudtam elkezdeni. Kereken ki mondva egy szegény családból származok. Már hét éves korom óta, segítek édes– anyámnak, és apámnak a ház körül. Az étkezésünk nagy része hal, ezért édesapámmal mindig elmentem halászni. A szegénységünk ellenére is egy nagyon összetartó család voltunk. A szüleim meghaltak, amikor még csak 18 éves voltam. Mindketten súlyos betegek voltak. 2008 telén veszítettem el azokat, akik az életemet jelentették.
Négy éve egy nagyon gazdag férfinak dolgozom. Nem tudok neki sokat segíteni, mert tudatlan vagyok. Nem jártam iskolába, de az első fizetésemből beírtakoztam, hogy tanulhassak.
Annyit tudok a főnökömről, hogy van egy felesége, és egy lánya. A cégnél néha szoktam látni, és már látásra látszik rajta, hogy mennyire el van kényesztetve. Viszont mindig egyedül jön sose látom férfivel. Annak a lánynak mindene meg van amiről én csak álmodni tudok, és nem hiszem el, hogy nincs egy srác az oldalán, aki megvédhetné, ha baj van. Olyan okos, gyönyörű, és gazdag akarok lenni, mint az igazgató lánya, Hwang Mi Hee.
Igaz nekem nincs senkim. Se szüleim, se testvérem, se barátaim, se szerelmem. Viszont a szerelem érthető hisz ebben a faluban mindenki ismer mindenkit. Együtt nőttem fel a velem egykorú lányokkal, és fiúkkal. Az én életem már ilyen nyomorúságos. Nem fog semmi se megváltozni egyik napról a másikra.
Egy nap megyek az iskolába, és majdnem elütött valaki. A könyveim kiestek a kezemből. Meglepődtem, hisz felénk nagyon ritkán jár kocsi. Vajon ki lehet ez? Ismétlődött ez a kérdés a fejemben. Kiszállt valaki a kocsiból, és odajött hozzám. Felém nyújtotta a kezét, és segített felállni.
- Jól van? – kérdezte.
Miért érdekli, mi van velem? Az arcára néztem, és egy nagyon kedves, nálam sokkal idősebb férfi volt. Hát mégis van rendes gazdag ember?
- Apa, menjünk már! – szállt ki a kocsiból egy fiatal srác.
- Fiam, nem látod, hogy majdnem elütöttem ezt a hölgyet? – mondta az apa.
- Jól van, de nekünk időre kell mennünk. Ha elkésünk, én szóltam. – mondta, majd visszaült a kocsiba.
A férfi segítségével összeszedtem a könyveimet, majd meghajoltam, és menni készültem.
- Remélem nem baj, de sietnem kell. Este kérem jöjjön el a házamba, és akkor ezt megtudjuk beszélni. – mondta az apa.
- N-nem mehetek. – motyogtam.
- A szüleivel besz-
- Nincsenek szüleim. – vágtam mondandójába, majd elmentem.
Az iskolába pont időben érkeztem meg. Elkezdődött a tanítás. Hat tanóra után haza lehetett menni. A bokám a reggeli incidens után nagyon fájt. Sátinkálva battyogtam haza. Alig vártam, hogy végre otthon legyek.
Otthon a szomszéd néninek, csináltam ebédet. Mivel egyedül lakik, és megfázott én vigyázok rá. Már vittem át mikor találkoztam a reggeli férfivel, és fiával. Mit keresnek itt? Már a szomszéd nénikémet sem hagyják békén? Hah...
- Annyeonghaseyo! – hajoltam meg miután letettem az ételt az asztalra.
- Annyeong! Mit főztél? – kérdezte a néni.
- Kimchi. Ma csak erre volt pénzem.
A nénike már vette elő a pénztárcáját. Mit csinál? Ugye nem pénzt akar adni? Nekem nem kell a pénze.
- Mit csinál? Nekem nem kell a pénze. Nem a pénzért gondoskodok önről, de én megyek is. Látom rosszkor jöttem, és dolgom is van otthon. – mondtam, majd meghajoltam, és kimentem.
Az ajtóból még visszapillantottam a férfire, és a fiára. Amint észre vettem, hogy ők is néznek, gyorsan haza mentem. Mit akartak vajon a nénitől? Tudom nem az én dolgom, de kíváncsi vagyok. A férfi, és a fia, miért néztek? A fiú olyan helyes... Viszont gazdag, én pedig szegény vagyok... Este elmenjek megbeszélni a reggeli incidenst? Aish... nem tudom.
